Ismert személyek
KOSSICS JÓZSEF (1788–1867)
Római katolikus plébános, aki néprajztudománnyal, nyelvészettel, történetírással és költészettel is foglalkozott. A muravidéki Bogojina faluban született, 1811-ben szentelték pappá Szombathelyen. 1816 és 1829 között először Alsószölnökön, majd haláláig Felsőszölnökön volt plébános, ahol a sírja is található.
Magyar nyelven írt főművében, a Magyar Országi Vendus-Tótókról című tájmonográfiában leírást ad földijeiről, azok egészségi állapotáról, természetéről és hiedelmeiről, valamint házaik külső megjelenéséről és berendezéséről. Írt egy kézikönyvet A művelt szlovén férfi és nő a Mura és a Rába között címmel, amely a műveltséget volt hivatott terjeszteni a magyarországi szlovének körében és részben Anton Martin Slomšek püspök Blaže és Nežica a vasárnapi iskolában című kötetén alapul.
Kossics hazai szlovén nyelvjárásban A Magyar Királyság történetei címmel áttekintést adott a magyar történelemről, A Vas és Zala megyei szlovének régiségei címmel pedig ismeretterjesztő könyvecskét állított össze saját térségéről. Földijei számára egy magyar nyelvtankönyvet is összeállított Kis magyar nyelvtan kezdőknek címmel.
A felsőszölnöki kétnyelvű általános iskola az ő nevét viseli.
DRÁVECZ ALAJOS (1886–1915)
Rábatótfaluban született egy helyi parasztcsalád ötödik gyermekeként. Fiatal éveiben az Amerikai Egyesült Államokba költözött feleségével, hazatérésük után a Szentgotthárdhoz közeli Kethelyen leltek ottonra. Az első világháború közepén, 1915-ben a frontra helyezték, az oroszok ugyanis a lembergi győzelem után az Uzsoki-hágón keresztül betörtek a Felvidékre. Drávecz még ugyanazon év augusztusában elesett a morvaországi Lipníknél folytatott harcokban.
A Népi hiedelmek és szokások falun című kéziratában saját anyanyelvén írja le a helyi Luca- és András-napi szokásokat. Bemutatja továbbá a farsangi szokásokat és mesél a péntekhez fűződő hiedelmekről, a legátfogóbban ugyanakkor a születéssel, keresztelővel, házasságal, valamint temetéssel kapcsolatos szokásokat tárgyalja. Drávecz tréfálkozva mesél a szokásokról és hiedelmekről, néha azonban ki is gúnyolja és el is ítéli őket.
Drávecz Alajost Vilko Novak muravidéki néprajzkutató »népi írástudónak« neveze, aki valószínűleg meg is szerette volna jelentetni leírását, amelyet vélhetően a bratonci Števan Kühar hasonló jellegű írásai mintájára készített el. Drávecz szövege csak hat évtizeddel halála után jelent meg a Traditiones néprajzi folyóiratban
SZAKOVICS JÓZSEF (1874–1930)
Magyarországi szlovén római katolikus plébánosként imakönyveket szerkesztett és ezzel megújította a muravidéki irodalmi nyelvet. Alsószölnökön temették el, ahol 1909 és 1913 között, valamint élete utolsó két évében szolgált.
Szakovics József a muravidéki Vadarciban született, a felső gimnáziumot pedig Szombathelyen végezte, ahol a szemináriumba is beiratkozott. 1902 és 1905 között Tišinában volt káplán Ivanóczy Ferenc mellett, ahol nemzetiségi és kulturális-irodalmi téren aktív fiatalok körébe került. 1913 és 1928 között Turniščében szolgált, ahol az ő fáradozásai révén fejezhették be az új templom építését. Szintén neki köszönhető a Velika Polana-i plébánia megalapítása, ahol templom és plébániaépület is épült.
Tanító szándékú és vallásos írásaival közreműködött a Novine hetilapban, a Marijin list havilapban és a Kalendar Srca Jezušovoga évkönyvben. Korszerűsítette Küzmics Miklós Kniga molitvena című imakönyvét, amelynek újrakiadását számos Rába-vidéki család még ma is használja. Egy időben a Szlovén Néppárt tagja volt, 1918-ban együttműködött id. Klekl Józseffel a Szlovenszka krajina-program kidolgozásában.
Az alsószölnöki szlovén hívők 2003-ban új síremléket állíttattak neki.
PÁVEL ÁGOSTON (1886–1946)
A magyarországi szlovének első hivatásos tudósa volt, polihisztorként elsősorban a nyelvészetnek, irodalomnak és néprajztudománynak szentelte figyelmét. Egykori tanítványa, a későbbi költő Illyés Gyula „két nép hű fiának” nevezte.
A muravidéki Cankován született, a gimnáziumot Szentgotthárdon és Szombathelyen végezte. Azután Budapesten hallgatott magyar és latin nyelvet, valamint szlavisztikát, 1909-ben fejezte be egyik legfontosabb nyelvészeti művét, A vashidegkúti szlovén nyelvjárás hangtanát. Tanárként az akkori Magyarország számos iskolájában dolgozott, az első világháborúban pedig tolmácsként és fordítóként szolgált.
Szombathelyre költözése után az ottani gimnáziumban tanított, eközben a múzeum vezetőjeként a könyvtár ügyeit is intézte. Megalapította és szerkesztette a Vasi Szemle tudományos folyóiratot, később pedig a szegedi egyetemen székfoglaló előadást tartott Mátyás király és a szlovének címmel. Élete utolsó éveiben megírta a Vend nyelvtant, amely azonban csak 2013-ban látott napvilágot, mégpedig Szlovéniában.
Pável Ágoston két verseskötetet jelentetett meg, a korábbi Vak völgy ölén így zsolozsmázok címűt id. Lojze Kozar lelkipásztor fordította le irodalmi szlovén nyelvre. Pável szlovénról magyarra átültette Ivan Cankar Jernej szolgalegény igazsága című regényét és Mihaszna Marko és Mátyás király című elbeszélését. A délszláv nemzetek népköltészetéből is fordított.
Néprajzi tárgyú tudományos értekezéseket már egyetemi tanulmányai idején is írt, későbbi évei során pedig megjelentette Nyílt tűzhelyű konyhák a hazai szlovénoknál című tanulmányát. Ezáltal szorosabban kötődik a Rába-vidéki szlovénekhez is, akik róla nevezték el a felsőszölnöki vegyeskart és a szentgotthárdi múzeumot, valamint mellszobrot állítottak neki az Országos Szlovén Önkormányzat székháza előtt.
dr. LENARSICH IMRE (1882–1966)
A goričkói Gornji Slaveči-ben született, a premontrei gimnáziumot Szombathelyen végezte, ebben a városban szentelték pappá 1906-ban. Ezután Budapesten folytatta teológiai tanulmányait, ahol három évvel később egyházjogból doktorált. 1911 és 1913 között Muraszombatban, azután 1924-ig Alsószölnökön volt plébános. Akkor áthelyezték a Sárvár melletti Nyőgér plébániájára, ahol haláláig szolgált.
Lenarsich Imre nemcsak vallási és kulturális téren volt tevékeny, hanem kiváló művészi fényképész is volt, aki már az 1950-es évek elején színes technikát használt. Közreműködött kőszegi, szombathelyi, soproni, budapesti és diósgyőri kiállításokon, egyszer pedig Párizsban is járt. Feltételezhető, hogy már szemináriumi tanulmányai idején elkezdett foglalkozni ezzel a művészeti ággal és azon ritka személyek között volt, akik fényképezőgéppel rendelkeztek. Felvételein legtöbbször a nyőgéri lakosok élete és munkája látható, vélhetően azonban alsószölnöki évei alatt is fényképezett.
Lenarsich Imre utolsó szolgálati helyén 1997-ben létrehoztak egy alapítványt, amely a pap-fotográfus életéhez és munkásságához kötődő adatokat és dokumentumokat gyűjti. Szülőhelyén, Gornji Slaveči-ben 2002-ben emléktáblát avattak a tiszteletére.
KÜHÁR JÁNOS (1901–1987)
Felsőszölnöki plébánosként a „szlovénség támasza” volt, fél évszázadon át hirdette Isten igéjét hazai szlovén nyelvjárásban.
A muravidéki Tišina melletti Gradišče falucskában született, gimnázimba Kőszegen és Szombathelyen járt, az utóbbi városban szentelték pappá. 1936-ban Felsőszölnökre helyezték, ott 1938-ig megépíttette az új Keresztelő Szent János-templomot. 1952 és 1957 között a Celldömölk melletti Izsákfa plébániájára helyezték, majd egészen haláláig a legnagyobb magyarországi szlovén falu híveit szolgálta.
Kühár János 1966-ban a templom belső boltívére festtette Szent Cirill és Metód alakját, valamint a Dicsérje az Urat minden nép mondatot szlovén nyelven. A helyiek anyanyelvén állította össze a Mise a néppel című miserendet és A bűnbánat szentsége című írást, ezeket Ljubljanában adták ki. Írógépén több ezer cédulát gépelt tele, Rába-vidéki szlovén tájnyelvre fordított olvasmányokat, evangéliumokat, különböző imákat és énekeket.
Buzgó és hűséges lelkipásztor volt, sokat segített az embereknek. „Szlovének voltunk, szlovének vagyunk – maradjanak azok gyermekeink is,” volt a mottója. A felsőszölnöki temetőben pihen, egykori plébániaépületében 2010 óta a Kühár Emlékház várja látogatóit.
DONCSECZ KÁROLY (1918–2002)
Kétvölgyi Rába-vidéki kézműves, aki 1984-ben átvehette a rangos Népművészet Mestere elismerést. Ő volt a vidék utolsó szlovén fazekasa.
Orfaluban született, szülei korai halála miatt bátyjával hamar megárvultak. Károly szabónak készült, Kürnyek Károly apátistvánfalvi fazekas azonban rábeszélte saját szakmájára. Az agyagos talaj miatt a fazekasság jellemző volt erre a térségre. Doncsecz Károly tizenöt évesen kezdte el tanulni a mesterséget a magyarszombatfai Zsohár Jánosnál, Zalaegerszegen és Sümegen pedig a pannon fazekasság motívumvilágával ismerkedett.
A második világháborús fogságból szabadulva folytatta a fazekas mesterséget, Kétvölgyön alakította ki a műhelyét, ahol az általa összegyűjtött edényeket ki is állította. A jellegzetes sötét kerámiájával sok vásáron vett részt, többek közt a közeli Őriszentpéteren. Ismerték Magyarország- és Szlovénia-szerte, de más vidékeken is. Az egyszerű dísztárgyak mellett a paraszti életformához kötődő edényeket is elkészítette: vizes- és boroskancsókat, tálakat, zsírosbödönöket, kuglófsütőket és fazekakat. Az alapszín nála általában a zöld, fekete és barna volt, később az edényeket sárga, fehér és világoszöld árnyalatokkal díszítette. Ornamentikája növényi motívumokból, valamint egyenes és csigavonalakból állt.
BARBÉR IRÉN (1939–2006)
Permisén született, középfokú tanulmányait Győrött és Szombathelyen végezte. Több mint öt évig dolgozott előadóként Felsőszölnökön, később mintegy harminc évig volt VB-titkár Alsószölnökön. Ebben az időben Szombathelyen főiskolát is végzett. A Magyarországi Szlovének Szövetsége első titkára volt Pavlics Irénnel együtt.
1991-től a Porabje újság és a Slovenski koledar évkönyv állandó tudósítója, 2000-től pedig a Szentgotthárdi Szlovén Rádió munkatársa volt. Számos tárcát és novellát írt, ezek többnyire az egykori Rába-vidéki paraszti életet mutatták be. Első elbeszéléskötete 1993-ban látott napvilágot Az élet rövid címmel, ezt öt évvel később a Rögös út című válogatás követte.
Már 1957-ben megalakította első színjátszó körét, amely elsősorban vígjátékokat adott elő, ezeket ő maga írta vagy fordította magyar nyelvből Rába-vidéki nyelvjárásra. A Vidám Barátok apátistvánfalvi színjátszó csoport megalakulása után számos komikus előadást írt számukra.
Barbér Irén énekes volt, a felsőszölnöki Pável Ágoston Vegyeskar sokéves elnöke. Később a Rába-vidéki Szlovén Nyugdíjas Egyesület elnöki tisztjét is ellátta. Aktívan részt vett az Alsószölnöki Szlovén Nemzetiségi Önkormányzat munkájában, nagyban hozzájárult a Rába-vidéki szlovének nyelvének és hagyományainak megőrzéséhez.
2000-ben átvehette a Kisebbségekért rangos állami kitüntetést.
KRAJCZÁR KÁROLY (1936–2018)
Apátistvánfalván született, gimnáziumba először Szentgotthárdon járt, majd a budapesti Apáczai Csere János Gimnáziumban érettségizett. Egyetemistaként jelen volt néhány 1956-os fővárosi forradalmi eseménynél, de mivel nem volt aktív résztevőjük, két év múlva lediplomázhatott szlovén és magyar nyelvtanárként. Szülőfaluja általános iskolájában helyezkedett el szakmájában, ott tanított 1997-es nyugdíjazásáig.
Ez idő alatt Krajczár Károly szlovén nyelvtankönyveket állított össze az egyes osztályok számára, a szlovén nyelv tanfelügyelője is volt a Rába-vidéken. 1980-tól szlovén nyelvet oktatott a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, a hallgatói számára szlovén nyelvtant szerkesztett.
Az 1970-es években kezdte meg a gyűjtőmunkát, az Apátistvánfalvát környező falvakban számos szlovén népmesét gyűjtött. 1984-ben először Rába-vidéki nyelvjárásban jelentetett meg egy meseválogatást Szlovén mesék a Rába-vidékről címmel, ezt követte 1990-ben a szlovén irodalmi nyelvre és magyar nyelvre fordított kötet. 1996-ban Ljubljanában bővített válogatást jelentettek meg mindkét szlovén nyelvváltozatban.
Krajczár Károly a paraszti munka szerszámait is gyűjtötte, anyagi források hiányában azonban Apátistvánfalván nem tudta megnyitni a tervezett múzeumot.
PAVLICS IRÉN (1934–2022)
Nemzetiségi aktivista, a Magyarországi Szlovének Szövetsége első titkára volt Barbér Irénnel együtt.
Rábatótfaluban született, amely akkor még nem volt Szentgotthárd része. 1956-ban szerezte meg diplomáját a szegedi tanárképző főiskolán, azután 1972-ig az apátistvánfalvi általános iskolában tanított. Később, 1990-ig szlovén főreferensként dolgozott Budapesten a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségénél. A szervezet lapjánál, a Narodne novinénél a szlovén rovatot szerkesztette, továbbá a Narodni kalendar évkönyv szlovén melléklet szerkesztője is volt. 1986-tól működött közre a Slovenski koledar évkönyvnél, állandó tudósítója volt a Porabje újságnak.
Alapító elnöke, utolsó éveiben tiszteletbeli elnöke volt a Budapesti Szlovének Egyesületének.
2000-ben átvehette a Kisebbségekért rangos állami kitüntetést.
KORPICS LÁSZLÓ (1952– )
Harmonikásként összegyűjtötte a Rába-vidéki népdalkincs jelentős részét, munkásságáért az anyaországban átvehette az egyik legrangosabb zenei elismerést, a Gallus-jelvényt.
Szakmája szerint szabó. 1972-ben szerepelt először a televízió műsorában, egy szlovén népdalokat éneklő duettet kísért. Később állandó kísérője volt különböző énekes formációknak, köztük a rábatótfalui asszonykvartettnek, amellyel rendszeresen fellépett Rába-vidéki nemzetiségi rendezvényeken és szlovéniai eseményeken, zenekarával számos mulatságon játszott szülőföldjén.
1972-től gyűjtötte és jegyezte le a Szentgotthárd-környéki szlovén falvak népdalainak dallamát és szövegét, feljegyzéseit megosztotta a budapesti fiatal szlovén zenészekkel is.
MUKICS FERENC (1952– )
Gyermekéveit szülőfalujában, Felsőszölnökön töltötte, vájár szakmunkásképzőt és bányaipari technikumot végzett, majd a Ljubljanai Egyetemen tanult szlovén nyelvtanárnak és újságírónak. 1979 óta Szombathelyen él, 1980 és 2000 között a Magyar Rádió szlovén és magyar nyelvű adásainak riportere és szerkesztője volt, valamint a megyei napilap, a Vas Népe újságírója. Közreműködött a Porabje újság megalapításában, 2000-től 2020-ig a Szentgotthárdi Szlovén Rádió ügyvezető-főszerkesztője volt.
Mukics Ferenc szépirodalmi művek (köztük az első Rába-vidéki regény, A garabonciás), valamint szakkönyvek (köztük a Rábavidéki-irodalmi szlovén-magyar szótár, a Magyar-szlovén frazeológiai szótár és a Szlovén nyelvkönyv) szerzője.
Társszerzőként megjelentetett két, kottákat és szövegeket tartalmazó, Rába-vidéki népdalgyűjteményt, a Pável Ágoston Szlovén Kulturális Egyesület aktív tagja. A Szombathelyi Nefelejcsek népdalkör vezetőjeként és harmonikásaként közreműködött három lemez kiadásában, ezek összesen 64 Rába-vidéki népdalt közölnek.
Magyarországon 2006-ban Kisebbségekért állami kitüntetést, 2015-ben Pro Cultura Minorotatum Hungariae elismerést kapott, 2019-ben pedig átvehette a Szlovén Köztársaság Érdemérmét.
MUKICSNÉ KOZÁR MÁRIA (1952– )
Gyermekéveit felsőszölnöki és szakonyfalui nagyszüleinél töltötte, majd Rába-vidéki származású szüleivel Budapesten élt. A fővárosban járt közgazdasági szakközépiskolába, majd 1978-ban végzett a Ljubljanai Egyetem néprajz és szlovén nyelv szakán. A szombathelyi Savaria Múzeumban helyezkedett el néprajzos muzeológusként, 1983 és 2013 között a szentgotthárdi Pável Ágoston Múzeum szakmai vezetője volt. Ott két állandó kiállítást rendezett A Szentgotthárd környéki szlovének, illetve A Szentgotthárd környéki szlovének életmódja címmel, valamint számos időszaki kiállítást.
1998 és 2024 között a Szombathelyi Szlovén Önkormányzat képviselője, majd elnöke volt, az 1999-ben alapított Pável Ágoston Szlovén Kulturális Egyesület vezetőivel közösen 350 programot szervezett a szombathelyi szlovének számára. 1998 és 2019 között az Országos Szlovén Önkormányzat Közgyűlésének tagja, utolsó két ciklusában pedig a Kulturális Bizottság elnöke volt.
Több mint 300 szlovén és magyar nyelvű tudományos és ismeretterjesztő cikk és tanulmány, illetve 7 önálló kötet szerzője, ezek között találjuk a Szlovén Rába-vidék topográfiáját, két monográfiát Felsőszölnökről, valamint A magyarországi szlovének néprajzi szótárát, amely úttörő volt a maga területén. 7 kötet szerkesztője és 11 kiadvány társszerkesztője.
Számos szakmai elismerés mellett több rangos díjat is kapott: Magyarországon 2006-ban a Kisebbségekért állami kitüntetést, 2009-ben a Pro Cultura Minoritatum Hungariae elismerést, 2019-ben pedig a Szlovén Köztársaság Érdemérmét. Ugyanabban az évben megválasztották a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagjává.
HIRNÖK JÓZSEF (1957-2024)
A Magyarországi Szlovének Szövetsége elnökeként közel három évtizedig vezette a csúcsszervezetet és ezzel minden téren meghatározta a Rába-vidéki szlovének életét.
Szakonyfaluban nőtt fel, az általános iskola után gépi forgácsoló szakmát szerzett. Az érettségit követően két szemesztert elvégzett a szombathelyi Tanárképző Főiskolán, ezután pedig Ljubljanában fejezte be tanulmányait néprajz és szociológia szakon.
Már a középiskola elvégzése után nemzetiségi előadóként helyezkedett el a szentgotthárdi kultúrházban, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége szétesése után 1990-ben pedig az első önálló szlovén csúcsszervezet elnöke lett. Szorgalmazta egy anyanyelvi újság megjelentetését, megkerülhetetlen éredmei vannak a Szlovén Kulturális és Információs Központ létrejöttében, ő volt a Szentgotthárdi Szlovén Rádió megalapításának kezdeményezője.
Neki köszönhetően Szlovénia és Magyarország is felismerte a Rába-vidéki szlovén közösség jelentőségét, ugyanakkor sokat tett a hazai és a muravidéki szlovének kapcsolatainak erősítéséért. A Szlovén Köztársaság függetlenné válásakor határozottan anyaországa mellé állt, amely 2006-ban a Szlovén Köztársaság Érdemrendjével jutalmazta. Magyarországon 2021-ben átvehette a Nemzetiségekért rangos állami kitüntetést.
ROPOS MÁRTON (1951– )
A győri bencéseknél töltött gimnazista évei és a sorkatonai szolgálat kivételével egész életét szülőfalujában, Felsőszölnökön élte le. A rendszerváltás előtt az alsószölnöki községi közös tanácsnál dolgozott és eközben az államigazgatás valamennyi szegmensébe beletanult. Két évre tanácselnöknek is megválasztották, 1990-től 2006-os nyugdíjazásáig pedig Felsőszölnök polgármestere volt. Sokat fáradozott a Felsőszölnök–Martinje határátkelő megnyitásáért, amely először kötötte össze közvetlenül a Rábavidéket a szlovén anyaországgal.
1995-ben megválasztották az akkor megalapított Országos Szlovén Önkormányzat elnökévé, melyet 2019-ig vezetett. Elnökségének egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy a csúcsszervezet 2012 fenntartásába vette mindkét rábavidéki kétnyelvű általános iskolát a hozzájuk tartozó óvodákkal. Vezetése alatt hozta létre az Országos Szlovén Önkormányzat a felsőszölnöki Kühár Emlékházat és vált a Szentgotthárdi Szlovén Rádió fenntartójává.
Ropos Márton a csúcsszervezet elnökeként mindvégig a közössége érdekeit képviselte a Szlovén-Magyar Kisebbségi Vegyes Bizottság ülésein. A Szlovén Rábavidék négyéves Térségfejlesztési Programjának egyik kezdeményezője volt, ezt Magyarország költségvetési forrásokból támogatta.
A magyarországi szlovének érdekében végzett sokoldalú tevékenységéért 2018-ban a rangos Nemzetiségekért díjban részesült.
SZUKICS MARIANNA
Szukics Marianna a Porabje újság alapító felelős és főszerkesztője, ezt a tevékenységet 31 éven át folytatta magas szakmai színvonalon. Sok éven át a Szlovén Kalendárium szerkesztője, valamint számos szlovén nyelvű kiadvány olvasószerkesztője volt.
A szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán szerezte meg diplomáját népművelő, illetve magyar nyelv és irodalom szakon, majd a szlovén nyelv és irodalom kiegészítő szakot is elvégezte. Már főiskolai hallgatóként törekedett arra, hogy a szlovén irodalmi nyelvet minél magasabb szinten elsajátítsa. Mindennek köszönhetően a rábavidéki szlovének egyik legismertebb és legelismertebb tolmácsa lett.
Szukics Marianna erősen kötődik szülőfalujához, Szakonyfaluhoz, ez megmutatkozott fiatalabb éveiben is, amikor tíz évig táncolt a település szlovén néptánccsoportjában. 1990 januárjában a szlovén Lipa Egyesület alapító tagja volt, majd ugyanazon év októberében közreműködött a Magyarországi Szlovének Szövetsége megalapításban is. Mindmáig elnöke és aktív tagja a MSZSZ Szentgotthárdi Kamarakórusának, amely 2005-ben többek között az ő kezdeményezésére jött létre.
A szlovén nyelv és kultúra megőrzésének terén végzett tevékenységéért az anyaország 2012-ben Szolgálati Érdemrenddel tüntette ki, 2014-ben átvehette a Pro Cultura Minoritatum Hungariae elismerést, majd 2022-ben a Nemzetiségekért díjat.
